Várlak, tavasz!

Kedves Naplóm, 

újabb hét fele telt el, és még mindig nem érzek szagokat/illatokat. Ez már a negyedik (vagy ötödik?) hét, bár ma volt egy-két pillanat, amikor mintha éreztem volna valamit... pont egy villanásnyi ideig. A fiúk itthon folyamatos viccet csinálnak belőle, és azzal "vigasztalnak", hogy ez tulajdonképpen jó nekem, mert a kellemetlen dolgok is elkerülnek. Nekem mégis hiányzik a tavasz illata, a szélé, a virágoké, az esőé. Nem beszélve arról, hogy éjszakánként alig kapok levegőt, az orrduguláson az égvilágon semmi sem segít, legfeljebb ideig-óriáig. 

El vagyok keseredve, ez az igazság. Igyekszem mostanában egészséges életmódot folytatni, nem eszek sokat, akkor is kevés szénhidrátot, helyette sok zöldséget, édességet és nagyon cukros dolgokat is ritkán, este hat után már egyáltalán nem is eszek, literszámra iszom az immunerősítő teát, Béres cseppet szedek, magnéziumot, vasat, kétféle vitamin-kombót, D-vitamint, napi kétszer egy-másfél órás séta-játszózás a program, este még 50 perc intenzív torna, hogy a mozgás se maradjon ki. Mindezt már január közepe óta, ami azért fontos, mert azt mondják, hogy 21 nap kell kb, hogy valamiből szokás váljon az ember életében. 

Nem mondom, hogy feladom, de kezdem néha azt érezni, hogy sehova sem tartok, egy helyben toporgok, a szülés utáni testem még mindog megijeszt, a vetélés utóhatásai sem múltak még el teljesen. Esténként legszívesebben sírnék, de nem teszem, mert azzal még jobban bedugul az orrom. Nevetséges, igaz? Ép testben ép lélek, ahogy mondani szokták, de talán pont az a baj, hogy a lelkem sehogy sincs még egészben. Igyekszem magam minden nap egyben tartani, de vannak időszakok, amikor úgy érzem, hogy azok a repedések a szívemen sehogy sem gyógyulnak, inkább csak mélyülnek. 

Ilyenkor jó, későn este, mikor egyedül vagyok, kiírom magamból az érzéseket, amiket napközben Á mellett nem mondhatok ki, a fiúk meg nem is akarják hallani. Könyveket olvasok sorban, és tudom, hogy a változás rajtam áll, és általában szerintem jól is haladok vele, csak vannak visszaesések, főleg, mikor végignézek magamon, és a szemem nem azt tükrözi, amit kéne. 

Persze nem kéne a jövővel foglalkoznom, csakis a jelennel, mégis annyira sokat gondolok arra, mit is akarok kezdeni magammal, de ötletem sincs. 

Szeretem látni, ahogy a kisfiam egyre okosabb, ügyesebb és önállóbb, közben megrémít, milyen gyorsan telik az idő, egykettőre ott fog állni az ovi kapujában, nekem meg megszakad majd a szívem, hogy egy picit máris el kell engednem. Tisztában vagyok, hogy nem a tulajdonom, és az életre nevelem, nem magamnak, mégis fájó belegondolni, hogy ez az utolsó időszak, amikor a teljes, őszinte szeretete csak az enyém és a szűk családé. 

Mi lesz, ha sosem lesz szivárvány-babám? Buta kérdés a mi lesz, ha, mégis foglalkoztat.

Nem akarok visszatérni, és olyan munkát végezni, amit nem szeretek, és még csak meg sem fizetnek rendesen.

Nem akarom látni, hogy minden, amit korábban biztosnak hittem, szépen, lassan széthullik, és minden változik. Én is, csak magamat kevésbé látom.

Amióta a kicsikém elment, állandóan imádkozom, ahogy a mamám tanította, csak az a baj, hogy úgy érzem, senki sem tud úgy imádkozni, ahogy ő tudott. Mintha neki minden imája hatott volna, és addig, amíg minden nap imádkozott értem, a dolgok valahogy jobban egyben voltak. De nincs többé, és én jobban félek, mint valaha. 

Folytatom mégis, azokért a napokért, amikor minden rendben, amikor érzem, hogy lassan tényleg kisüt a nap, kitavaszodik, és begyógyulnak a lélek sebei. 

"I see my life

There's some things I took for granted

Love's passed me by

So many second chances

I was afraid

But I won't be afraid no more"

(Bon Jovi - Without Love [Slippery When Wet, 1986])

Valahogy így. 

Jó éjszakát!

K

• Hangulat: elkeseredett, de reményteli
• Zene: Bon Jovi - Without Love