A nőnap margójára

Kedves Naplóm,

a helyzet az, hogy fáradt vagyok. Bizonyos napokon iszonyúan kimerült, és bizonyára házsártos is, egy nő, akivel időnként (vagy sokszor) nehéz lehet együtt élni, mert folyton osztogatja a feladatokat, zavarja a rendetlenség, a széthajigált ruhadarabok, a szanaszét hagyott játékok, mindent azonnal akar, mert látni se bírja a rengeteg mosatlant, és még sorolhatnám. De ma nőnap van, úgyhogy arról írok, hogy milyen nehéz együtt élni a férfiakkal. 

Minden nőnapon kapok virágot és/vagy könyvet a férjemtől (idén a sógoromtól is), amiért őszintén hálás vagyok, és nyilván nagyon örülök neki, már csak azért is, mert az én elsődleges szeretetnyelvem mindig is az ajándékozás volt. Csakhát közben vannak ezek a végtelen napok, amikor újabb és újabb feladatok tornyosulnak előttem, és úgy érzem sosem végzek semmivel. Elindítom a napi mosást, leszedem a tiszta ruhákat, teregetek, mosogatok, elpakolok, készítem a reggelit, etetek, öltöztetek, pelenkát cserélek... újra és újra. Aztán este későn beállok a zuhany alá, mert olyankor van félórám, amikor egyedül lehetek, amikor végre tudok gyászolni, amikor őszintén kiadhatom az érzéseimet, ahelyett, hogy igyekeznék fenntartani a látszatot, hogy minden rendben, túl vagyok mindenen, amin túl kell lenni.

Olyankor a zuhany alatt néha ömlenek a könnyeim, összemosódva a forró vízzel, amik tisztára mossák, talán a lelkem legmélyét is. Lemossák a haragot, a sértettséget... de néha-néha mégis elgondolkodom, mi lenne, ha egyszer észrevennék, hogy elfogyott a WC-papír, és kicserélnék a tartón egy újra? Mi lenne, ha visszavinnék a ketchupot, miután ettek belőle? Mi lenne, ha nem kéne könyörögnöm, ha segítségre van szükségem? Tudom, apróságok, csak mégis jól esne, ha nem mindig nekem kellene megtenni. Ha én is csak egy nap leülhetnék nyugodtan pisilni, anélkül, hogy a gyerekem ötször nyitná rám az ajtót, mert épp senki sem figyel rá. Ha én is ledőlhetnék egy könyvvel, és nem kéne félszemmel követnem, mit csinál a kicsi... ha nem hallgatnám meg, hogy de a férfiak dolgoznak, és kifáradtak.

Így nőnapon elgondolkozom, miért is van így még mindig. Miért neveljük a fiainkat arra, hogy nekik jár a kiszolgálás? Hogy nekik joguk van pihenni, mert mindig lesz valaki, aki helyettük elvégez bizonyos dolgokat. Miért van az, hogy ennek ellenére még mindig kevésbé becsülik meg a nőket, mint a férfiakat? Értem én az evolúciós okokat, meg azt is, hogy más volt míg a generációk együtt éltek. De ez már régóta megváltozott. A nők is dolgoznak, mégis övék a gyereknevelés egésze meg a házimunka nagy része is. Mikor fog ez valaha megváltozni?

A minap, mikor a kisfiamat megkértem, vigye ki a pisis pelust a kukába, a sógorom megjegyezte, hogy szegény gyerek, máris dolgoztatom. Szíven ütött a megjegyzése. Így tennék? Azért, mert arra nevelem, hogy segítsen a háztartásban? Azért, mert szeretném, ha ő annak ellenére, hogy férfi, majd észrevenné azokat az apróságokat, amikkel segítheti a békés együttélést? Mindenesetre, én így látom jónak, és ugyebár a nap nagy részét egyelőre velem tölti. Remélem, neki majd nem fog nehezére esni nagyobb korában sem segíteni anyának. 

Hát, ilyesmik jutottak eszembe most nőnapon. 

Ha erre tévedsz: boldog nőnapot kívánok minden kedves női olvasómnak!

Jó éjszakát,

K

• Hangulat: fáradt
• Zene: Queen - Spread Your Wings