Virtuális levél az elengedéshez - I.

Kedves Naplóm, 

több helyen is olvastam arról, hogy könnyebb bizonyos sérelmeket elengedni, ha meg tudjuk beszélni az illetővel, de ha nem lehetséges, hát írjuk meg egy naplóban vagy levél formában, és égessük el, tépjük össze, valami. Úgyhogy arra jutottam, kipróbálom egy virtuális iromány formában, kiengedem és ezzel remélhetőleg sikerül elengedni is. Végső esetben akár kis is tudom nyomtatni, és darabokra tépni, ha másképp nem megy. 

Kedves P!

Nos, azt hiszem, jobb, ha rögtön - in medias res - a dolgok közepébe vágok, semmi okom a szépítésre vagy holmi köntörfalazásra.

Azt hiszem, valóban te vagy egyike azoknak, aki miatt úgy hiszem, újra és újra előtör a sebzett gyermeki énem, az a gyermeki én, amelyik folyton azt sugallja, értéktelen vagyok, valaki, akit nem lehet szeretni, akinek a mondandója egyszerűen senkit sem érdekel, ha pedig bármilyen aprót hibázik, jól ki kell röhögni. 

Te voltál a tökéletesnek hitt gyermekkori, első nagy szerelmem, biztosan tudod. Bálványoztalak, felnéztem rád, mert olyan laza voltál, ahogy besétáltál minden reggel a márkás cuccaiddal, a csodás haverjaiddal, az egész menő életeteddel együtt. Mindenki rajongott érted, bármit tettél vagy mondtál, csüngtek a szavaidon -  és micsoda meglepetés! - te mindenben tehetséges voltál. Jó tanuló, remek sportoló - foci, futás vagy úszás - neked minden ment, mint a karikacsapás, még a rajz is, amiben én örök vesztes vagyok, hiszen miért is lett volna pont neked bármi gyengeséged. 

Cserébe engem nap mint nap megaláztál, kicsúfoltál, mindenkit ügyesen ellenem fordítottál. Mindenki nevetett rajtam, én voltam az, aki kilógott a sorból, akit senki nem választott a csapatába tesin, aki pár nélkül maradt a páros feladatokon, vagy ha mégsem akkor csak kényszerből dolgoztak velem. 

Hogy miért tetted? Máig nem értem. Próbálhatnék kitalálni ezt-azt, ötletelni, de úgysem ismerem a valóságot, azt, hogy valójában mit gondoltál, egyáltalán érezted-e a tetteid súlyát. Őszintén szeretném hinni, hogy nem, csupán csak ártatlan viccnek gondoltad az egészet. 

Pár évvel később hülye bosszút eszeltem ki ellened, persze az is rosszul sült el, pedig talán csak szerettem volna elrendezni a dolgot kettőnk között. Csakhát akkor még nem tudtam, hogy ez valójában régesrég csakis a saját ügyem, amit magamban kéne rendezni. 

Egyszer azt mondtad nekem, engem soha senki nem fog szeretni, és ez bevésődött az agyamba, mint egy mantra, és én ostoba módon hittem neked. Ha egy kapcsolatomban (legyen az bármi: család, szerelem vagy barátság) kezdett rázós lenni a helyzet, pl. nem értettünk egyet valamiben, én gyorsan elmenekültem, mielőtt engem hagynak el, így aztán szépen elhitettem magammal, hogy tényleg nem vagyok szerethető, hiszen alig vannak barátaim. Most, évekkel később értettem meg, hogy mennyiszer utasítottam el lehetőségeket csak azért, mert a sebzettségem felülírt mindent. 

Monstanra sikerült csak megértenem azt is, hogy nem vállaltam felelősséget saját magamért, hanem hagytam, hogy ez a történet újra és újra magával sodorjon, téged okoltalak, miközben már rég nem vagy az életemben, csakhát egyszerűbbnek tűnt, mint letenni ezt a terhet és átgondolni, mi az, amit tudok befolyásolni, és mi az, ami rajtam kívül álló tényező. Rengeteg álom figyelmeztetett pedig a lezáratlanságra, de hát változtatni, a múltat elengedni - bármily szörnyű is -, nagyon nehéz.

Bűntudatom volt, hogy nem voltam nyitottabb, és talán azért lettem én az áldozat, mentségemre szóljon, akkoriban sok trauma ért, mikor mi megismerkedtünk, pedig már régesrég meg kellett volna bocsátanom magamnak, a tanároknak, akik sosem álltak mellém, a többieknek és persze végsősoron neked. Valószínűleg csak én láttam az életedet - és akkoriban mindenkiét - tökéletesnek, bizonyára megvoltak a saját nehézségeid, biztos vagyok benne, hogy elvakított a keserűség és a harag, mindez ugyan nem mentség a tetteidre, de mégiscsak gyerekek voltunk, és ami történt már a múlté. 

Remélem, jól alakult az életed, elégedett és boldog vagy. Minden jót kívánok, őszintén!

T.

Hát, ennyi, most hát jöhet az elengedés, a lépések, amiket régóta meg kellett volna tennem, hogy elindulhassak a gyógyulás útján, mert nagy szükségem van az önbizalomra. Szóval, hajrá nekem!

Szép napot,

K

• Hangulat: egészen feldobódtam a végére, tényleg felszabadító érzés kiírni ezeket magamból
• Zene: ma csak úgy csendben