Nyugodj békében, kicsikém!

Kedves Naplóm,

nemrég elveszítettem a 13 hetes magzatomat.

- Jól van, anyuka, ne sírjon, örüljön, hogy legalább már van egy gyereke, másnak ez sem adatik meg! - A világ legbénább és egyben rohadtul bántó megjegyzése, tudom-tudom, biztatásnak szánták, csak mégsem sikerült annak. 

Isten látja a lelkem, igyekszem én megérteni mindent, azt is, hogy a legtöbb ember nem tudja, mit is mondjon, de mégis, hát legalább egy kicsit, ha gondolkodna, mielőtt mondja... szóval, szeretem a kisfiamat, rendkívül hálás vagyok érte, de ettől az én édes kicsikém nem ugyanaz a gyerek volt, egy másik, akit ugyanúgy szerettem, akit ugyanannyira vártam.

Itt gondolkodom el ténylegesen ezen a "gyászmérő" dolgon (Gary Chapman és Candy McVicar Szeretetbe kapaszkodva című könyvében olvastam róla, és megtetszett a gondolat), hogy akkor nekem nincs jogom meggyászolni az elveszített gyermekemet? Vagy kevesebb ideig van jogom csak gyászolni? Olyan ez, mintha azt mondanánk valakinek, akinek meghalt az anyja, hogy jó-jó, de örülj neki, hogy legalább apád még él.

Cserébe jók ezek a mondatok arra, hogy felerősítsék bennem az amúgy is elő-előkerülő bűntudatot. Például akkor, amikor fárasztó napunk van, és egymás után ötvenszer kérem türelmesen a majdnem másfél évesemet, hogy ne nyúljon a vécébe vagy ne kukázza ki a szemetet, a férjem későn ér haza, én meg amúgy is éppen kezdek begolyózni a végtelen spiráltól, amibe kerültem, miután újabb nap mentünk le a játszótérre, néztük meg alaposan, hogy biztos minden kapu be van-e zárva, közben felszedtünk néhány koszos kavicsot, falevelet, egyebet, és természetesen megcsodáltuk az összes autót és rozsdás kerítéselemet is. (Szándékos a többes szám, nekem is mindent meg kell fogni és megnézni...) Na, az ilyen napokon, akármennyire vagyok én erős, végül csak elszakad az a bizonyos cérna, én meg rámordulok, és azon nyomban meg is bánom, merthát olyan kicsi még, és teljesen érthető, hogy minden érdekes odakint a nagyvilágban. 

Csak közben már alattomosan befurakszik egy gondolat, hogy mi van, ha az én kicsikém ezért hagyott itt? Mi van, ha látta, milyen türelmetlen vagyok néha, és azért ment el? A racionális énem pontosan tudja, hogy a dolgok nem így függnek össze, mégis elborítanak az érzelmek, és máris ömlenek a könnyeim, és azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét...

Bárhogy is történt, sokféle változást indított el bennem, ami történt, például újra megtanultam imádkozni, elkedtem hálanaplót vezetni, igyekszem javítani a kapcsolataimon, mert végre látom, mi az, ami igazán fontos. De a változás így sem megy egyik napról a másikra, és vannak nagyon nehéz napok, amikor mindent sötéten látok, és legszívesebben begubóznék egy szobába és egész nap sírnék.

Aztán összeszedem magam, mert közben mindennél erősebben éltet a remény, hogy bármily rövid volt is az élete a kicsikémnek, mégse volt haszontalan. Nem fogom soha túltenni magam rajta, de talán megértem majd lassacskán, miért kellett így lennie. 

És persze azért is, mert én nem haltam meg vele, talán csak egy darabja a lelkemnek, de itt vagyok, és van, akinek szüksége van rám. Valahogy így. 

Jó éjszakát!

K

• Hangulat: feelin' blue
• Zene: Schubert - Symphony No. 8, "Unfinished"