Még mindig "lájkolom a lájkodot"

Kedves Naplóm,

a napokban kicsit el voltam havazva, múlt héten a vidéki élet szépségeit és örömeit élveztük a szüleimnél, én leginkább azt, hogy Á sok időt töltött mamával meg papával, így nekem is maradt egy kis időm kifújni magam. Jól éreztük magunkat, sokat kirándultunk meg játszóztunk, cserébe a hét végére mind taknyosak lettünk, így most még próbálunk gyógyulni, én meg közben itthon utolérni magam a munkával. De nyilván nem erről akartam igazából írni.

Múlt héten a könyves közösségi oldalon (Moly) belefutottam egy olyan hozzászólásba, ami nagyon felbosszantott, ennek kapcsán kicsit a közösségi médiáról szeretnék írni most egy pár gondolatot.

Maga a hozzászólás most nem is érdekes, inkább az, hogy mennyire jellemző ez manapság, legyen szó bármelyik platformról, nekem úgy tűnik egyre jobban terjed valamiféle kontrollálhatatlan gyűlölet-hullám. Mintha az emberekből teljesen kiveszett volna a jó érzés, a felnőtt én, amelyik gátat szab annak, hogy mi az, amit még ki lehet mondani, és mi az, amit már nem. Állandó háború zajlik ezer féle csoport és tábor között, és a többség olyan foggal-körömmel védi az igazát, mintha az élete múlna rajta. Introvertált kontra extrovertált, politikai és vallási ellentétek, házasság vagy élettársi viszony, gyerekvállalás vs. tudatos gyermektelenség, egy gyerek-több gyerek, szoptatás vagy tápszerezés, ha szoptatás, akkor igény szerint vagy napirend szerint. Csakhogy néhány divatos vita-témát említsek, de természetesen a lista végtelen. 

Mindez persze gyakorlatilag névtelenül, hiszen az interneten mind arctalok vagyunk, védettek, nemde? Amikor az idős bácsika elénk tolakszik a sorban vagy a nénike a lábunkra tolja a bevásárló kocsit, ritka, hogy ténylegesen rászólunk. Amikor a szomszédnéni megint megkérdi, mikor jön már a gyerek, vagy a rokon megint azzal zaklat, mikor nősül a gyerek, gondolatban a fejünkben a válasz, meg az interneten később "jól odamondunk", de a valóságban leginkább udvariasan mosolygunk. Sokszor bosszantó, igen, tőlem is kerdezték már mikor jön a tesó, sok egyebet is, és mégis úgy hiszem, úgy van jól, hogy csendben maradunk. Főleg, ha kevesbé ismerjük az illetőt. Mit számít, ha igazunk is van? Minek feleslegesen megsérteni valakit, akinek nem is tudjuk, mi az élettörténete? És még ha ismerjük is, szerintem mindig érdemes mérlegelni, van-e értelme a konfliktusnak, mert lássuk be, ritka, hogy valakit csak úgy meg lehetne győzni, az emberi természet már csak ilyen, ha belül egyet is értene végül, valószínűleg csak azért se ismerné be. 

Én viszont azt látom, hogy döbbenetesen sok energiát és időt pazarlunk arra, hogy tökéletes képet alakítsunk ki magunkról a közösségi médiában, hogy olyan közösségek tagjai legyünk, akiknek vannak követői, kedvelői, emberek, akik egyetértenek vele, igazat adnak neki - más kérdés, hogy éppenséggel egy-egy kérdésben csak -, cserébe a valódi kapcsolataink egyre felszínesebbek, hiányzik belőlük a kommunikáció, a megértés, a tisztelet és szeretet. Ahogy anyukám mondani szokta, könnyű valakit távolról szeretni, és igaza is van, egyszerű egy olyan anonim kapcsolat, ahol nem kell napi konfliktusokat kezelni, közös problémákat megoldani. De mi lesz a valósággal? Amikor baj lesz, ki lesz mellettünk? A netes közösség vagy a családunk, a barátaink? De ha leromboljuk a hús-vér kapcsolatainkat, mi marad a végén? Szomorú leszek, ha erre gondolok.

Írtam már anno egy másik blogban a témáról (itt olvasható), és tartok tőle, hog azóta csak romlott a helyzet, azért is, mert itt van nekünk pl. a TikTok, ami véleményem szerint az egyik legborzalmasabb találmány, időrabló és még veszélyes is. De nem kívánok semmiféle ellenkampányt indítani, valójában egyik közösségi oldal ellen sem vagyok, én is szoktam használni, szerintem inkább a mérték a lényeg. Legyen egy arany középút ebben is, hogy mit osztunk meg és kivel, melyik az a hozzászólás, amit még érdemes megírni és mikor jobb inkább hallgatni. 

Nem könnyű ez sem, nagy változás, de valami, ami tényleg megéri. Talán nem lesz ezer barátja az embernek, sem rajongó-tábora, de megmarad a családja és a barátai, akikre tényleg számíthat. Vannak ugyanis tragédiák az életben, amikor talán már késő rájönni, ki és mi az igazán fontos. Értékeljük inkább amíg lehet...

Hát, ennyi mára.

Jó éjt!

K

• Hangulat: filozofikus
• Zene: most csak a csend