Fel kell állni - újra és újra

Kedves Naplóm,

ma afféle napom volt, amikor az érzelmeim leginkább egy hullámvasútra emlékeztettek, egyik pillanatban sírtam, a következőben nevettem, megint másikban dühös vagy csalódott voltam. Ráadásul elég hosszú napunk volt, Á. ugyan nem volt ma nyűgös, de az eléggé megviselte, hogy a nagy szél miatt nem maradhattunk kint túl sokat.

Valójában a változási terveimről szeretnék majd írogatni a következő pár bejegyzésben, úgy külön-külön, egy kis beszámolóval, hogy mivel miként haladok. Az egyik pont, amiben úgy érzem változnom kell, az a zárkózottságom. Korábban egy bejegyzésben már írtam az általánis iskolai élményemről, talán az indított el azon az úton, hogy ilyen lettem.

Milyen is pontosan? Zárkózott, időnként nagyon elutasító. Valaki, azt hiszi, hogy az ő igazsága az egyetlen, és csak az a jó, amit ő gondol. Ítélkező és kritikus mindenkivel szemben, de leginkább saját magával. Mi is ez? Talán egy béna védekezési mechanizmus? Az agy egy betanult valamije, ami azt hiteti el velem, hogy azért, mert valaki mond valamit, amivel nem értek egyet, rögtön kritizálni akar, hát majd én megelőzöm a bajt, meg van nekem is a véleményem róla, akár ismeretlenül is, vagy éppen úgy, hogy alapból elkönyveltem, hogy nem akarok jó kapcsolatot az illetővel. Csakhát ez ugyebár még nem mentség arra, hogy rosszul bánjak bárkivel is.

Azt szokták mondani, hogy ha az ember már felismeri a problémát, az félsiker, úgyhogy lehet kezdeni szépen lassan kilépni a rossz sémából, és új szokásokat felvenni.

Többek között azért döntöttem végül úgy, hogy ezt a napló-szerűséget egy-egy helyen megosztom (egyelőre Molyon, de majd később tervezem Instagramon is), talán nagyon apró lépés, de ha esetleg egyszer majd eljut valakihez, aki átélt hasonlót vagy csak simán kíváncsi egy-egy őszinte gondolatra a téma kapcsán, akkor még jó lehet valamire ez is. Szóval egy lépés abban az irányban, hogy ne zárkózzam el a lehetőségektől. 

Ami még nehezebb, az a kritikus énem kiiktatása. De bevallom őszintén nem tudom, hogy a tragédiánk miért is hatott pont erre, de valahogy úgy érzem, ez az arculcsapás hirtelen megmutatta, mennyire mérgező a hozzáállásom. Nem mondom, hogy mostanában aztán semmi rossz nem suhan át az agyamon, de sokkal megértőbb és elfogadóbb lettem az elmúlt időszakban, igyekszem tényleg mindenkiben a jót látni még a legnehezebb napjaimon is, amikor rámtör a világvége hangulat. Ráadásul úgy érzem, magammal szemben is megbocsátóbb lettem, elönt ugyan néha a bűntudat, de próbálok megértő és megbocsátó lenni, és azt erősíteni magammal, amit több helyen is olvastam gyásztanácsadó illetve mentálhigiéniés szakemberektől, hogy el kell fogadni a tényt, hogy jó emberekkel is történnek időnként rossz dolgok -  de mindig van lehetőségünk eldönteni, hogy miután elestünk, felállunk-e vagy maradunk a földön.

Nos, én felkelek, újra és újra, minden fájdalom ellenére. Szeretnék valami jót kihozni magamból, mert őszintén hiszem, hogy az én kicsikém élete mégsem volt hiábavaló, és talán tehetek valamit, amire eddig nem is gondoltam. Volt így ennek értelme? Talán nem, de végülis ez egy napló, ahová pakolgatom sorban azt, ami épp eszembe jut.

Az írásterápia jó. Tényleg.

Jó éjszakát!

K

• Hangulat: semleges
• Zene: Beethoven - Symphony No. 3 in E-Flat Major, Op. 55 "Eroica"