A Valentin-nap margójára

Kedves Naplóm,

ma betévedtem a városba, egy kedves barátnőmmel voltam kávézni - fantasztikus "énidős" porgram volt -, így azon ritka alkalmakra került sor, hogy kicsit megint buszoztam. Lopva az embereket figyeltem, az öltözéküket, az utastársaikat, voltak, akik egyedül utaztak, mások párban. A párkapcsolatok eleje jutott eszembe, ahogy egy fiatal párra néztem, a lány a fiú vállára hajtotta a fejét, fogták egymás kezét és mosolyogva beszélgettek közben. Olyan meghittnek, igazinak tűnt ez a pillanat.

A kapcsolat eleje, ami még olyan ígéretes és közben olyan törékeny. Már a szó is érdekes, nem? "Eladó sorba került..." Vajon ki milyennek adja el magát? Olyan ez kicsit, mint egy állásinterjú, felvesszük a legjobb ruhánkat, divatosak akarunk lenni vagy éppen lazák egy-egy randi előtt, kinek, milyen a személyisége. Megmutatjuk az énünk legjobb részét, vagy talán rájátszunk kicsit? Persze így kell ennek lennie, az ember igyekszik tökéletesnek látszani a választottja előtt. De mi történik később? Igen, végül csak eloszlik a rózsaszín köd, megkapja ki-ki akit és amit akar, és hirtelen ott találjuk magunkat a szürke hétköznapokban, amikor lassacskán megismerjük a másik ember valódi arcát, lehullik a máz, és kiderül, ő is csak egy ugyanolyan tökéletlen, gyarló, hibákkal teli ember, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. 

Rajongok a romantikus irodalomért és a filmekért, de valójában sosem hittem abban, hogy létezik olyasmi, hogy "igazi". Vannak a párok, akik ilyen-olyan okból találkoznak, kialakul a rózsaszín köd, és onnantól többé-kevésbé minden kapcsolat egyforma. A két fél hozza magával a családi mintázatait, a gyerekkori sebeit, a felnőttkori sérelmeit, amiket vagy tud kezelni vagy nem. (A magam részéről úgy hiszem, inkább az utóbbi - sajnos.) Egy darabig igyekszik megfelelni a másiknak, hanem egyszercsak eljut mindenki a hullámvölgyekhez is. 

A fontos azt gondolom az, ami ezután következik. Mert a hullámvölgyeket egyre újabbak, időnként egyre mélyebbek követik, és ezek következtében a kapcsolat egyre gyengül. Őszintén hiszem, hogy az egész arról szól, hogy ki tudunk-e tartani a döntésünkben. Igen, kiderülnek hibák a párunkról, igen, változik ő is idővel, csakhogy mi is változunk és nekünk is vannak hibáink, csak erről legtöbbször hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Sokszor mérgünkben arra gondolunk, talán jobb lenne kiszabadulni, újrakezdeni. Igen, velem is előfordul, amikor dühös és sértett vagyok, amikor csak a magam igaza kerekedik felül, és nem akarom belátni, hogy nem csak nekem van igazságom, hanem a másiknak is. 

Csak aztán eszembe jut Ezópusz meséje a pásztorról, aki annak reményében, hogy nagyobb lesz a nyája jobban tartja a vadkecskéket, mint a sajátjait, nekik juttatja a jobb falatokat, míg a sajátjai éheznek. Csakhogy a vadkecskék nem maradnak vele így sem, sőt a szemébe mondják az igazságot: ha az újak kedvéért rosszul bánsz a régi nyájaddal, miért szegődnénk hozzád, tudván hogy később, ha még újabbak érkeznek, minket ugyanúgy elhanyagolsz? Talán tényleg mi magunk vagyunk az egésznek a kulcsa. Néha tényleg nekünk kell észrevenni, hogy bánunk a másikkal, mert lehet, hogy nem csak vele van a baj, hanem velünk is. Talán időnként úgy gondoljuk, tévedtünk, rosszul döntöttünk, és szeretnénk visszacsinálni mindent, emészt a bűntudat, lassacskán megmérgez minket az érzés, de anyukám azt szokta mondani, sose bánjam a döntéseimet, hiszen akkor, abban az élethelyzetben, azzal a tudással az tűnt a helyesnek. És most már igazat adok neki.

Mostanában rettentően meguntam a közösségi médiát is. Zavar, mennyire tökéletesnek akar mutatni valamit, ami nem az. Tévesen mutatja az embereket, az életüket, ostoba versenyre kényszerít minket egy amúgy is versengő világban. Elhiteti velünk, hogy az adja meg egy ember értékét, hány helyre utazott már el, milyen telefonja van, milyen márkás cuccai, mekkora rend a lakásában és persze hány lájkja meg követője van. Sokáig én is bedőltem ennek, betegesen igyekeztem megfelelni, kommentelni, posztolni, beszélgetni vadidegenekkel, népszerű lenni... csakhogy mindez semmit sem jelent mostanra. Az jelent mindent, hogy van családom, van néhány igazán jó barátom, aki mellettem van, meghallgat, amikor bajom van, megnevettet, amikor szükségem van rá. 

Hát, mostantól én is csak jó feleség, jó anya és jó barát szeretnék lenni. És nem, nem abban az értelemben, hogy feladom önmagam, hanem abban, hogy olyan valaki leszek, akire számítani lehet. Ez is egy változás, ami jó nehéz, de bízom magamban.

Jó éjszakát!

K

• Hangulat: rendben vagyok
• Zene: Bon Jovi - Blood on Blood