Egy kicsit az iskolai erőszakról - Az én történetem

Kedves Naplóm, és persze minden kedves Olvasóm,

belekezdek egy új bejegyzésbe, bár van egy 85%-ban kész korábbi, amit még nem tettem közzé, de szerencsére az is aktuális még mindig, szóval legközelebb majd azt veszem elő. 

Most viszont eszembe jutott egy tragédia kapcsán, amit épp ma olvastam a hírekben, hogy írok egy kicsit az iskolai bántalmazásról. Ha úgy vesszük, elég szorosan hozzátartozik ez is az anyaság témaköréhez, hiszen a legtöbb bántalmazottnak vannak szülei, családja, és a helyzetről akár tudnak, akár nem valamilyen szerepük mindenképp van benne. Amennyiben nem tudnak róla, az egy teljesen más eset, ahhoz nehéz hozzászólni anélkül, hogy az ember teljes mélységében ismerné az adott körülményeket, legfeljebb ítéletet lehetne csak mondani, egy szerintem-véleményt, de erről én igyekszem leszokni. A Facebook-kommentelők úgyis megteszik az ilyesmit, ha kell, ha nem. Most inkább maradjunk az előbbi forgatókönyvnél.

Adott egy 11 éves kislány, aki jelenleg élet-halál között lebeg, mert az iskolában a kinézete miatt bántották, és emiatt - legalábbis így szól a hír -, a vonat elé ugrott. Szintén olvashatjuk a hírben, hogy a kislányt a nagyszülei nevelik, akik tudtak a bántalmazásról, és beszéltek is erről az iskola pedagógusaival, de változás sajnos nem történt. Dióhéjban ennyi. Valójában nem erről az eseményről fogok beszélni, mert nyilvánvalóan itt sem ismertek a pontos tények, nem tudjuk, milyen kapcsolatban van a kislány a családjával, kivel, mit tud megbeszélni, nem vagyunk tisztában az életkörülményeikkel sem. Imádkozom, hogy a kislány és a családja így vagy úgy, de békére leljen. Mint igazi szuperérzékenyt, megindított a hír, és úgy éreztem, ki kell írnom magamból egy másik történetet.

Adott egy 11 éves kislány, aki egymás után kétszer találkozik a halállal a közeli családja, barátai körében. Még maga sem érti, mi is a gyász, hogyan lehet megélni a folyamatot, felnőttként se tudja mindig mit kezdjen vele az ember, nemhogy gyerekként. Aztán a kislány költözés miatt új iskolába kerül, minden ismeretlen, bonyolult és idegen, ő pedig magába zárkózik, és retteg az új helytől. Az osztály, ahová ősztől jár, összeszokott közösség, sok közös élménnyel, az újonc pedig nem találja a helyét köztük. Talán néhányan próbálnak közeledni felé, de leginkább tőle várják, hogy kezdeményezzen, csakhogy ő képtelen rá, mert a lelkét még emészti a veszteségek miatti fájdalom, és persze hiányzik neki minden, amit korábban megszokott, mindenki, akit gyakorlatilag bölcsis kora óta ismer. 

Ráadásul a kislány kilóg a sorból, mert a szüleinek nincs pénze márkás, divatos ruhákra, másképp beszél, másfajta játékokhoz szokott, így mindenféle gúny céltáblájává válik. Lealacsonyítják, megalázzák, csúfolják... újra és újra. Vannak a hangadók, aztán a többiek, akik nem akarnak kirekesztetté válni, hát követik a példájukat. Talán kevésbé harsányan, kevésbé fájón, de a szavaik, tetteik még ígyis megsebzik már amúgy is vérző szívét. 

A kislány, aki korábban szeretett iskolába járni, most minden napját úgy éli meg, mint a poklot, sírva megy haza, magában történeteket talál ki, ahol olyan közösség tagja, ahol elfogadják, ahol ér valamit. Három éven át él így, és talán megfordult az ő fejében is, hogy véget vet az egésznek, már nem emlékszik, de visszatartja, hogy a szülei mindig támogatják, vigasztalják, hogy a nagymamája minden nyári szünetben újra lelket önt belé, hogy van néhány barátja, rokona, aki olyannak szereti, amilyen. 

A kislány szülei sokszor beszéltek a tanáraival, maga a kislány is sokszor panaszkodott, de ők alig-alig törődtek vele, legfeljebb őt hibáztatták, és azt válaszolták, legyen kicsit nyitottabb, akkor majd befogadják. Eltelt a három tanév, a kislány még a ballagást is kihagyta, annyira várta a végét, aztán olyan messzire menekült, amennyire csak tudott. A történet itt véget ér, legalábbis a bántalmazás...

...de a lélek tovább szenved.  

Valójában még mindig képes vagyok megkérdőjelezni magam. Sokszor érzem magam értéktelennek, önbizalomhiányom van, nem tudok megbocsátani sem magamnak, sem nekik. Haragszom, mert nem tudom, miért történt, hogy más lett volna-e bármi, ha másképp kezdődik az egész, ha valóban nyitottabb lettem volna, és még megannyi mi lett volna ha típusú kérdés. Ez a három év rengeteg kárt okozott bennem, a gyászfolyamatom lelassult, ha lehet, még hangsúlyosabbá vált az introvertált személyiségjegyem, mai napig nehezen ismerkedem, éveken át állandó szeretethiányt éreztem, és ha valaki közeledett hozzám, inkább ellöktem magamtól, annyira bizalmatlanná váltam. Éveken át buta bosszúvágy hajtott, és máig is, ha ideges vagyok vagy megbántott, azonnal potyognak a könnyeim, és ismét ott vagyok a lelkem legsötétebb, legfélelmetesebb zugában, ahol megaláznak, kicsúfolnak, bántanak. 

Nem tudom, mi lett volna ha. Nem tudom, mikor gyógyulnak be a sebeim vagy begyógyulnak-e valaha teljesen. Azt tudom, hogy van egy fiam, akivel mindig lesz időm beszélgetni, akiért harcolni fogok, amíg élek, ahogy az én szüleim is mellém állnak akkor is, amikor nehéz velem. Arra fogom tanítani, hogy sose ítélkezzen, sose bántson bárkit azért, mert bármiben más, mint a többiek. Az ember értékét nem az határozza meg, milyen ruhát visel, hogy néz ki vagy milyen családból érkezik. Mindenki egyformán értékes, és ezt szeretném, ha ezt sosem felejtené majd el. 

Hosszúra nyúlt a mai írás. Majdnem átért holnapra... zárom hát soraimat. Ha hozzáfűznél valamit, nyugodtan keress olyan úton-módon, ahogy neked kényelmes. Itt is hozzászólhatsz, Instagram vagy PM formájában is elérhető vagyok.

Köszönöm, ha olvastál, legyen szép napod!

Kriszti