Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el...

Kedves Naplóm, és Te, aki még olvasol,

késő este van, a csend, a magány és a gyász ideje. Egy hete hunytad le a szemed örökre, Mama, és én még mindig nehezen tudom csak felfogni. Néha el is feledkezem, és felhívnálak, megmutatnám, a kicsi drágám milyen ügyesen megy már négykézláb, aztán hirtelen eszembe jut minden, és arcul csap a valóság. Vajon látod onnan fentről is? 

Dühös vagyok, hogy nem vettem fel a hangod, és most képtelen vagyok felidézni. Megőrjít ez az érzés. Hogyan lehet, hogy állandóan csak az jár a fejemben, hogy néhány hete még olyan biztatónak tűnt minden... és most üres minden?! Pillanatok, ennyi az élet. Az egyik közülük elválasztja az egyik napot a másiktól, és onnantól minden megváltozik.

Sosem kezeltem jól a változásokat. Megbénítanak, elbizonytalanítanak. Még az kisebbek is megijesztenek, de a halál? Olyan végleges. Minden apróságról eszembe jutsz...

...hajat mosok, és emlékszem, hányszor segítettél, milyen türelemmel szárítottad, fésülted. Elestem, és kitisztítottad a sebeimet, újra és újra, meséltél nekem közben, én pedig észre sem vettem, és már nem is fájt. 

Eszembe jut a Marica grófnő előadás, amit közösen néztünk meg egy éjszaka a tévében. Azóta szeretem az operettet. Eszembe jut a Neoton koncert, amin együtt voltunk, zuhogó esőben, a Főtér Fesztiválon. Azóta szeretem a Neotont. Eszembe jut az osztálytalálkozó, amire elkísértelek, és pezsgőztünk. Azóta szeretem a pezsgőt. Eszembe jut, ahogy reggelenként közösen kávéztunk... annyi pillanat, annyi emlék. 

Lassan elfogynak a szavak bennem, csak a könnyeim nem fogynak. Megint éjszaka van, aztán kezdődik egy újabb nap, újabb változásokkal, újabb harcokkal magamban. Napközben könyebb, ha nem vagyok egyedül, de ilyenkor? Hiányzol. 

Remélem, ott vagy fent, és szépet álmodsz... ♥