Nagymamámnak

Kedves Naplóm,

ez valóban egy amolyan napló-bejegyzés szerű, érzelmes poszt lesz, talán csak magamnak, így ne haragudj, kedves olvasó, hogy ezúttal nem köszöntelek külön.

A halál talán tényleg csak átmenet. Hinnem kell, hogy van valamiféle élet a földi lét után is, a lélek él, ahogy Arany János mondja, és még találkozunk. Az utóbbi időben nem viselkedtem úgy, mint egy jó unoka, sokszor voltam türelmetlen és elutasító, most pedig mardos a bűntudat. Csak este gyászolok, csak éjjel hagyom, hogy a könnyeim csorogjanak, napközben nem lehet, itt a kisfiam. Bizonyára így is érzi, hogy valami nincs rendben, a nevetésem olykor kényszeredett, bár a mosolyom, ami neki szól, mindig őszinte.

Drága Mama! Nem tudom, hol vagy most, de ha látsz, ha értesz, bocsáss meg, ha nem mindig hallgattalak meg, ha nem mondtam elégszer, milyen hálás vagyok mindenért, amit tőled kaptam. Megijeszt, milyen üressé vált hirtelen az otthon, amit teremtettél, megrémít, hogy többé nem mesélsz nekem. Ezer meg ezer apró emlékkép suhan át a fejemben, azt sem tudtam, hogy ezek még ott vannak, mélyen eltemetve a lelkemben. 

Az ablakban ott égnek a mécsesek, nézem őket, és a legszebb időkre emlékezem. Hogy milyen szeretettel gondoztad a kertedet, hogy hányszor csodáltam az erődet, a kitartásodat. Felrémlenek a régmúlt, közös karácsonyok, és Tata... 

...mintha őt is egy kicsit elveszítettem volna újra. 

Köszönöm, hogy megtanítottál imádkozni, hogy annyi imát mondtál értem. Most én jövök, most én imádkozom érted, nyugodj békében, mi pedig el nem múló szeretettel őrizzük emlékedet. 

Gyászolok, de erős leszek, mert az élet megy tovább, de hiszem, hogy onnan fentről mostmár te is vigyázol rám!

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség."

(Juhász Gyula)