Várandósság, szülésélmény - V. rész

Kedves Naplóm,

(és persze Te is, aki erre tévedtél, és olvasol), jövök a folytatással. Most becsszó, bevezető körítés nélkül. Ugyanakkor még mindig érvényes a figyelmeztetés, ami a kevésbé erős idegzetű olvasókra vonatkozik.

Ott tartottam, hogy egy szerdai napon a sürgősségin kötöttem ki, megvolt a dupla J katéter felhelyezés, meg az a másik, ballonos katéter, ami ki volt vezetve a húgyhólyagból, a végén egy ilyen zacskóval? Nem is tudom, hogy nevezik, a lényeg, hogy abban gyűlt szépen minden, ami a veséből, innen-onnan ürült. Rendkívül kényelmetlen érzés volt, hogy állandóan folyik ki belőlem minden, és nem én szabályozom, ráadásul rettegtem, hogy mellé folyik, vagy valami. Egy adag infúzió, egy adag antibiotikum, intravénásan. Kellemetlen éjszaka következett, ráadásul a Covid miatt aznap már nem hozhattak be semmit a szüleim, szigorú rendszer van arra, mikor lehet beküldeni csomagot. 

Kicsit azért elszenderedtem, hajnalban pedig arra ébredtem, hogy jött a nővér lázat, vérnyomást mérni. Kiűrítették, ami kijött belőlem (akkor még sötét volt, nem figyeltem, milyen színű), újabb adag infúzió, antibiotikum. Később következett a nővérváltás, hallottam, ahogy elsuttogják a fejem felett az éjszakások a nappalosoknak, hogy ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide. 21 hetes gravida, dupla J felhelyezés, súlyos vesemedence-gyulladás. Eggyüttérző tekintetek, aztán mentek a következő kórterembe. Picit megint elaludtam, mikor újra bejöttek a nővérek, kérdezték megmossanak-e, erőtlenül bólintottam. Eleinte azt gondoltam, megalázó, de valójában már mindegy volt. Túl meztelenné váltam előző este, védtelenné. A lelkem is fájt, kényelmetlen volt akkor nekem minden.

Lassan teltek a percek, hoztak reggelit, de nem sokat bírtam enni, pedig napok óta nem volt étvágyam már a fájdalom miatt. A vesém legalább már nem fájt, legalábbis nem úgy, ahogy előtte. A reggeli után nem sokkal jöttek az orvosok is vizitre, a főorvos elrendelte a vérvételt, és mondta, hogy szedjem össze magam, délután már ki kell menni a folyósóra sétálni kicsit. Kérdeztem, mikor engednek haza, azt válaszolta, hogy ha legalább 30 körülre csökken a CRP értékem. Hétfőn leghamarabb, de inkább kedden - tette hozzá. Csalódott voltam, hogy a hétvégét bent kell tölteni, mikor elmentek, újra eleredtek a könnyeim. Anyukám próbált vigasztalni, hogy olvassak vagy valahogy tereljem el a figyelmem, de nem volt kedvem semmihez. 

Két és fél nagyon nehéz nap következett, bár már sétálgattam kicsit, még gyenge voltam, eszegettem, amennyit tudtam, és megtanultam, hogy inni kell, amire korábban sosem figyeltem oda, akárhogy figyelmeztettek. Azóta azt mondogatom, a saját káromon tanultam meg. A szüleim minden nap küldtek be valamit, ruhát, vizet, gyümölcsöt, amit kértem meg amit gondoltak, még a kedvenc plüss rókámat is, amit úgy szorítottam magamhoz, mintha a gyerekem lenne. Simogattam a pocakomat, és megijedtem, mikor órákon át nem mocorgott a kicsikém. Arra gondoltam, a babám is jól megszenvedte szegény, ki tudja, mit érzett ott bent, ha fájdalmat nem is, az én gyengeségemet, félelmemet biztos megérezte. Reggel, délben este kaptam az antibiotikumot, az infúziót, nem vagyok nagy gyógyszer-párti, de tudtam, hogy ezt most muszáj. Ha nem kapnám, azzal többet ártanék mindkettőnknek - ebben biztos voltam.

A vesém szépen, lassan ürült. Néha néztem csak oda, csúnya látvány volt; sok-sok vér, szenny. Közben csak annyi változás történt, hogy negatív lett a covid tesztem, így péntek délután átköltöztettek egy másik, sokkal tágasabb, szebb kórterembe. Továbbra sem volt más ott rajtam kívül, aminek örültem, nem hiányzott senki szánakozó pillantása. Így is épp elég volt a szomszéd termekből áthallatszó panaszkodás, nyögdécselés, talán még sokkal több fájdalom, mint az enyém.

Végül vasárnap vették ki a ballonos katétert, miután elég jó lett a véreredmény (akkor már nem számoltam, hanyadik vérvételnél tartunk...). Közben teljesen begyulladt a vénám, új helyre került a tű, én mégis boldog voltam végre, hogy nem kell magam után vonszolni egy kisszekeret, benne egy zacskó véres pisivel. Aznap már megjött a kedvem az olvasáshoz, így belemerültem a Harry Potterbe, jó mókának tűnt újraolvasni, és a figyelmemet is elterelte. Picúrkám aktív volt újra, az étvágyam is javult. Így telt a vasárnap, a hétfő. Kedd reggel egy utolsó vérvétel, ultrahang, akkor már tudtam, hogy minden jó lesz. Megkaptam a zárójelentést, meg a teendőket, egy receptet még egy hétnyi adag antibiotikummal. Meg azt, hogy szülésig kéthetente kontroll, szülés után meg majd kiveszik a katétert. Boldogan hívtam a szüleimet, akik hamarosan jöttek értem.

A hetek ezután sem maradtak könnyűek. A dupla J-t sokáig tartott megszokni, és még szülés előtt is éreztem néha, hogy húzódik, könnyebben kifáradok miatta. Az első hetekben szükség volt segítségre az öltözéskor, fürdéskor, anyukám szerencsére végig mellettem volt, hétvégeken a férjem is, apukám pedig hűségesen vitt be a kontrollokra, és tartotta bennem a lelket, hogy ne aggódjak, nem fognak újra ott tartani. Néha otthon is üvegbe pisiltem, ahogy az orvos mondta, figyeljem milyen színű, és szóljak, ha megint jobban fáj, mint kéne. Az alvás csak hangoskönyvekkel ment, az éjszakák rémisztőek maradtak, napközben viszont sokat pihentem, olvastam. 

Augusztus 25-re voltam kiírva, július végéig akartam dolgozni. 2021 április közepe óta nem dolgozom aktívan, ami furcsa érzés. Többen mondták, hogy talán a túl sok munka, a túlórázás miatt történt ez az egész, de ez azt hiszem, sosem derül ki. Ha mégis igaz, akkor csak annyi, hogy a tanulság, ne essetek az én hibámba, mikor kiderül, babát vártok, a tőletek telhető mértékben figyeljetek magatokra, pihenjetek, és semmiképp se vigyétek túlzásba a munkát. És amúgy is, ha lehet, sose kerüljetek ilyen helyzetbe, mert ezt tényleg nem kívánom senkinek.

Megint hosszúra nyúlt a történet, de legközelebb már a harmadik trimeszter következik, ígérem.

Szép napot nektek,

Kriszti