Várandósság, szülésélmény - IV. rész

Kedves Naplóm, és Te, aki még olvasol,

azt hiszem, ezúttal kihagyom a szokásos, kitérős bevezetőmet, és azonnal a tárgyra térek. Csak annyit előljáróban, hogy ez egy kicsit naturalista leírás lesz, így ha valaki nem elég erős idegzetű, inkább ne olvassa el a mai posztot. Mondjuk, aki szült már gyereket, neki talán nem lesz horrorisztikusabb, mint a szülés, de azért jobb, ha előrebocsátom ezt a figyelmeztetést. Szóval, csak óvatosan, én szóltam!

Ott tartottam, hogy a második második (nem, ez nem egy véletlen szóismétlés) trimeszteri genetikai ultrahangon megállapították a jobb oldali vesémben a pangást. Eztán egy nőgyógyászati konzultáció következett, ahol a doktornő miharabbi urológiai szakrendelés felkeresését javasolta. Kérdeztem, vajon nem elég-e antibiotikumos kezelés, mekkora lehet a baj, de csak rázta a fejét, és azt mondta, ez nem a szakterülete, nem szeretne jóslatokba bocsátkozni. Nyilván utólag abszolút érthető, de akkor mérges és kétségbeesett voltam. Közben megírta a papírt, rajta a diagnózis: veszélyeztetett terhes. Régebben azt képzeltem, ez akkor fordul elő, ha veszélyben a baba élete, de kiderült akkor is, ha az anya élete van veszélyben. Végülis, a baba nem igazán élhetett volna akkoriban még nélkülem.

Mivel a férjem nem tudott több szabadságot kérni, apukám vállalta, hogy elvisz az urológiára, egy vidéki kisvárosban, ahol ők élnek. Másnapra meg is kaptam az időpontot, este nyolcra, egy neves magánorvoshoz. Délutánra viszont belázasodtam, így konzultálva telefonon a nőgyógyásszal és az urológussal is, végül kénytelen voltam a sürgősségi osztályt meglátogatni. Miközben mentünk a kórházba, azt mantráztam, hogy csak engedjenek is haza, és nehogy katéterre legyen szükség. 

Nem volt ilyen szerencsém. A sürgősségin jó háromnegyed óra várakozás (ilyenkor senkit nem érdekel, kismama vagyok) után behívtak, megvizsgált egy doktornő, vettek vért, vizeletmintát. Ez utóbbinál már csóválta a fejét az asszisztens, megsimogatta a karomat, és mondta, hogy reméli téved, de sajnos nem hiszi, hogy bíztató lesz az eredmény. Visszaküldtek a váróba. És vártunk. A szüleim kint a kocsiban, aggódva, a férjem Budapesten, még munkából hazamenet, a Tesco-parkolóban. A telefonom merülőfélben, teltek a percek, a félórák, lassan kiürült a váróterem, én pedig majdnem sírtam, közben simogattam a pocakomat, és imádkoztam, hogy jól legyünk. 

Aztán nem is emlékszem, hogy került oda, de leguggolt mellém a doktornő, aki korábban megvizsgált, és azt mondta, sajnos rossz hírei vannak. A pisi tele baktériummal, a vérben mért fertőzés érték nagyon magas. (Ez utóbbi a CRP érték, normális esetben az értéke 1 és 10 között van. Az enyém 158 volt.) Már hívták telefonon az urológus főorvost, úton van a szomszéd, kb 30 km-re lévő városból. Kérdeztem, hogy de ugye hazamehetek még aznap, de a választ nem tudta a doktornő sem, majd a főorvos úr eldönti. De kedves? - kérdeztem akkor már tényleg rettegve.  - Kicsit nyers a stílusa, de a legjobb szakember - hangzott a válasz, és még annyi, hogy nemsokára jön valaki az urológiai osztályról, és átkísér. Azzal elköszönt, gyorsan távolodtak a léptei. Ekkor este nyolc óra lehetett, talán fél 9.

Felhívtam a családot, mondtam, hogy merül a telefon, csak gyorsan mesélem, mit tudok, meg azt, hogy menjenek nyugodtan haza, én valószínűleg maradok. Akkor azt reméltem, legfeljebb másnapig. Nem sokat vártam, egy férfiápoló jött értem, és átmentünk az urológiára. Ott két kedves nővér fogadott, kicsit kérdezgettek, próbáltak vigasztalni, mert akkor már sírtam. Újabb vizeletminta következett, majd kaptam egy kórházi köpenyt, a ruháimat eltették. Meztelen voltam, meztelen a lelkem, és még mindig sírtam. Műtét, műtét, hangzott mellettem, én meg reszkettem a félelemtől, kérdezgettem, mi ez, meg mennyire fog fájni. Jött a katéteteres vizeletminta, baktérium tenyésztéshez. Ez nem fáj, csak kellemetlen - mondogatta a nővér, de nekem akkor minden fájt.

Nem tudom, hogy telt el az idő, mire megjött az orvos. Tényleg nyers volt, de valahol mélyen megértett, mert látta, mennyire magam alatt vagyok. Elmondta, hogy fel fogják helyezni a dupla J katétert, kaptam egy papírt, amit alá kellett írnom, hogy mi is történik velem majd, mik a mellékhatásai a műtétnek, és mik a lehetséges következményei annak, ha nem végzik el. Aztán elment, és annyit mondott, találkozunk lent. Ekkor már elmúlt tíz óra is. Jött egy műtőápoló, áttettek egy hordágyra, csak egy paplannal takartak be. A nővérek bíztatóan mosolyogtak, és azt mondták az ápolónak, vigyázzanak ott lent rám, és hozzanak majd vissza minket, a kisfiamat és engem. 

Sötét folyosókon tolt végig, kedves volt ő is, próbálta elterelni a figyelmemet, de én újra és újra kérdezgettem, hogy de fájni fog-e, és meddig tart. Azt válaszolta, ha elég jól tűröm a fájdalmat, akkor 10 perc alatt, ha kevésbé, jóval több. De ne aggódjak - tette hozzá, rendben lesz minden, ügyes leszek. Ne aggódjak? Hiszen én rettentő rosszul tűröm a fájdalmat - ismételgettem. Egy sarkon csatlakozott hozzánk az orvos is, elvittek ultrahangra. Nem sokat szóltam, magamban imádkoztam, csak annyit akartam tudni, a kisfiam jól van-e. Az orvos kifele menet lehajolt, megsimogatta a fejemet, és azt mondta, a babám jól lesz, most magamért aggódjak, mert ha feladom, nélkülem nem lesz rendben.

Még mindig remegtem a félelemtől, sötét és homályos volt minden, fáztam a vékony paplan alatt, és csak azt akartam, legyen már vége. Nagy nehezen betoltak a műtőbe, ijesztő hangok, még ijesztőbb gépek. Zavart a meztelenségem, a kiszolgáltatottságom. Hiába volt bent még egy kedves műtősnővér, mesélt ő is, neki is van egy kisfia, a doktor úr is a számítógép előtt ülve kedvesen megjegyezte, ez legalább főpróba a szüléshez - az már semmiség lesz, meglátja. 

Fertőtlenítőszer, csípő érzés, felszisszentem. Egy fura, zúgó gép, ami mutatta a doktor úrnak, hová kell felhelyezni a katétert. A lábaim, kezeim lekötve, és csak újra és újra felszisszentem, nem tudom, valóban fájt-e. Nem volt vészes, csak félelmetes. Mintha a húgyvezetékem meg a vesevezetékem egy tű foka lenne, és egy vastag cérnát kéne belefűzni. Hirtelen nyilalló fájdalom következett, akkor majdnem újra sírtam, de hirtelen közölték, hogy kész. Csak aztán jött még egy ballonos hólyagkatéter. Az már nem fájt, tényleg, és az egész tíz percig sem tartott. Megdícsértek, a doki azt mondta kevés páciens bírja így, a legtöbben ordítanak. Én nem tettem. Valójában magamnak is hazudtam, mert bár félek a fájdalomról, rendkívül jól tűröm - ezt a doki mondta ki. Azt mondta, ha ilyen vesefájdalommal bírtam napokig, igazán hős vagyok. Csak aztán hozzátette, ha kicsit később jövök talán elveszítem a jobb vesémet, vagy leginkább az életemet. 

Ezt csak utólag kezdtem felfogni. Kétszer kerültem komolyabb életveszélybe, de egyiket sem dolgoztam még fel lelkileg. Úgy beszélek erről is, mintha vicc lenne az egész. 

Visszavittek az urológiára. Covid lévén nem volt szobatársam, aminek örültem. Megkérdeztem a nővért, szerinte mikor engednek haza, azt jósolta, hogy leghamarabb kedden. Én meg megint sírni kezdtem. Picúrkám mocorgott, ő tartotta bennem a lelket, nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. Felhívtam a férjemet és a szüleimet, akkor már éjfél körül volt, és mind sírtunk. Anyukám még azt mondta, csak arra kér, ne haragudjak a fiamra. Hogy haragudnék? - kérdeztem, hiszen őszintén eszembe sem jutott. 

De már megint hosszúra nyúlt a történetem, azt hittem, ma befejezem a második trimesztert, de nem sikerült, mert úgy érzem, muszáj az egészet kiírnom magamból. Őszintén, csodálkozom, hogy ennyire élénken emlékszem arra az estére, és a rákövetkező napokra. De ezekről majd holnap. 

Jó éjt, vagy mikor már olvastok; szép napot!

Kriszti