Várandósság, szülésélmény - III. rész

Kedves Naplóm, és Te, aki még olvasol,

folytatom a történetünket, habár olvasva az instán nálam sokkal nehezebb sorsú anyákról, elgondolkodom, nem csak sima panaszkodás-e, amit teszek. Ugyanakkor persze úgy hiszem, mindenkinek más a nehézség az életében, és attól, hogy mások problémája nehezebb épp vagy könnyebb, mint a miénk, az attól még nem oldja meg a saját belső harcainkat. Nem megy egy gombnyomásra, hogy jól van, olvastam egy cikket egy látszólag nálam nehezebb keresztet kapott emberről, és akkor rendben, az én összes gondom törlődik is, attól a pillanattól tökéletesen jól vagyok. Cserébe talán elgondolkodtat arról, valóban minden probléma-e, amit éppen annak érzek, vagy van némi kreált dolog is néha a háttérben, amivel csak magamat stresszelem fölöslegesen.

Az újabb kitérősdi után következzen a második trimszter. Volt némi kavarodás akkoriban, úgyhogy ebben a három hónapban két genetikai ultrahangon is voltunk, az egyiken kb. a 17. hétben, amire egy másik rendelőben került sor, az ottani gép átszámolta a heteket, mert épp a Babó kisebbnek tűnt, mint a másik számítás alapján. Ezt mondjuk csak később tudtam meg a nőgyógyászati konzultáción, ekkor már ismét a "saját" doktornőmnél. Viszont ezen az ultrahangon derült ki, hogy kisfiú lesz. Egészen addig az anyai megérzésem végig azt súgta, hogy kislány lesz, ráadásul a férjem is úgyanúgy gondolta, annak ellenére, hogy gyerekként mindig úgy képzeltem, az első gyerekem fiú lesz. 

...és mégis, abban a pillanatban, mikor ott megmondta a szonográfus, hogy kisfiú, hirtelen némi csalódottságot éreztem. Talán a megérzéseimre haragudtam? De persze nem tartott tovább az egész pár percnél, és miközben újságoltam a férjemnek, a szüleimnek, legjobb barátaimnak, hogy kisfiam lesz, már elöntött a büszkeség, és a felismerés, hogy hát persze, kisfiú vagy! Egyébként félreértés ne essék, abszolút nem volt bennünk a férjemmel elvárás, ha lány lett volna, ugyanennyire örültünk volna neki. 

Utána viszont, a már említett konzultáción jól megijesztett a doktornő, annyira, hogy majdnem sírva mentem haza, mert az eredmény alapján túl picinek tűnt a baba, és felvázolt néhány lehetséges forgatókönyvet, amelyek között szerepelt visszafordíthatatlan fejlődési rendellenesség is, és bár a végén próbált megnyugtatni, hogy ismételjük meg az ultrahangot pár hét múlva, addig semmi ok az aggodalomra, de talán érthető módon kellett némi idő, mire elmúlt a pánikrohamom. 

Néhány hét múlva azonban már nem volt időm ezen sokat agyalni, ugyanis a második trimeszteri védőnői konzultáció másnapján, egy csütörtöki napon lebetegedtem, felfázásos tüneteim jelentkeztek, amit először az előző napi esős, hideg időnek tulajdonítottam, csakhogy a szokásos kezelés ellenére nemhogy javultak, de rosszabbodtak is a tünetek, másnapra már elkezdett fájni a derekam, és azonnal a vesémre gyanakodtam, habár korábban sosem volt vese-problémám. Jött a hétvége, amit a szüleimnél töltöttünk, én annyira rosszul voltam, hogy minden mozdulat fájt, feküdni is alig bírtam, nem volt étvágyam, azt a néhány falatot is kihánytam, amit megpróbáltam lenyelni. A férjem bement a gyógyszertárba, hogy kerítsen nekem valami kismama-kompatibilis segítséget a fájdalomra, és ott teljesen véletlenül a gyógyszerész a tünetegyüttesemre megjegyezte, hogy lehet, a baba elnyomja a vesevezetéket, és az a baj.

Nem értettem, mit jelent pontosan, de persze utánaolvastam, és nem voltak túl bíztatóak a történetek. Volt olyan, aki hasonló helyzetben speciális torna-gyakorlatot csinált, és azzal kihúzta a szülésig problémamentesen, más antibiotikumot kapott, és jöttek a történetek a dupla-J katéter felhelyezésről. Ez utóbbi nagyon ijesztően hangzott, de reméltem, hogy nálam nem kerül sor ilyesmire. Talán csak becsípődött egy ideg - nyugtattam magam. 

A rákövetkező kedden volt esedékes az ismétlő ultrahang, és a babával minden rendben volt, végre kiderült, hogy a fejlődése tökéletes, szépen, megfelelően növekszik, és bár látszott egy-egy plusz bordacsökevény és egy kis pötty a szívén, a szonográfus megnyugtatott, az előbbi nem jelent semmit, minden második emberrel előfordul, igazaból magunkról sem tudjuk, hány bordánk van pontosan, az utóbbit meg valószínűleg kinővi pár hét múlva, csak egy kis izom erősebb még ott. (Persze a doktornő azért jól elküldött genetikai tanácsadásra, ahol ugyanezt mondták el, plusz húszezerért...) Ha viszont már ott voltunk, megkértem a szonográfust, nézzen rá a veséimre. Jobboldalt vesepangás - hangzott a diagnózis. 

Akkor még semmit sem értettem. Most már mindent értek. Viszont hosszúra nyúlt a beszámolóm, késő is van, inkább a követlező bejegyzésben folytatom. 

Szóval, folyt.köv.

Szép napot neked, aki olvastál,

Kriszti