Várandósság, szülésélmény - II. rész

Kedves Naplóm (és mindenki, aki erre jár),

úgy gondoltam, még egy darabig folytatom az előző témát, persze nem csak azért, mert a várandósság során meg ezermillió apró és kevésbé apró félelmemet éltem meg, hanem azért is, mert talán egyszer valakinek segíteni fog, ha rátalál ezekre az írásokra, és esetleg hasonló cipőben jár. Bevallom, nekem annak idején sok cikk segített abban, hogy megnyugodjak kicsit, persze volt olyan is, ami éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Ez utóbbi nem célom, ami velem történt, nem volt jó, de olyan tragikus sem, mint amit én olvastam a téma kapcsán másoktól. 

A bevezető után vissza a várandósságomhoz. Az első tizenkét hét gyorsan eltelt, anélkül, hogy bármi érdekes történt volna, legalábbis a terhesség szempontjából. Nekem nem voltak rosszulléteim, nem voltam kívánós, akinek azonnal kell valami éppen teljesen elérhetetlen étel. Cserébe mindent összeolvastam a neten arról, milyen borzalmak történhetnek, úgyhogy a férjem és a szüleim felváltva igyekeztek megnyugtatni, hogy ne stresszeljek folyamatosan, és persze kerüljem az internetet, jó messziről. Így aztán a munkába temetkeztem, még home office-os időszak volt, így előfordult, hogy este 6-7 óra körül álltam csak fel a géptől, keveset ettem, ittam. Esténként olvastam, és rejtély, de teljesen véletlenül olyan regényeket választottam, ahol valamelyik szereplő éppen gyereket várt, nevelt, stb.

Közben megvoltak a kötelező orvosi vizsgálatok, védőnői találkozások. Elméletben szó szerint rettegek az orvosoktól, meg úgy az egészségügytől, az első nőgyógyászati alkalomra gyakorlatilag remegő lábakkal érkeztem, és bár a doktornő nagyon kedves és segítőkész volt, meg úgy az egész hely (#nemreklám, de a Szülni Jó! rendelőjére esett a választásunk, mikor keresgéltünk), én továbbra is nyugtalan voltam. Már jóval a babatervezés előtt utánanéztem, és elborzadtam, mennyi vizsgálat szükséges a szülés előtt, és bár értem az okát, azért ez kevésbé vigasztalt akkoriban. És akkor még sejtésem sem volt, hogy a vérvételek számát én a végére kb. triplázni fogom, hogy lesz a csomagban egy hét "wellness" az urológián, és azt követően minden második héten kontroll a szülésig. De erről majd később.

Most még csak röviden arról, milyen csodás volt, minden orvosfóbiám ellenére, az első (ahol megállapították a terhességet) ultrahangon meglátni Picúrt (sokáig csak így hívtuk magunk között), majd az első trimeszteri genetikai ultrahangon is fél órán át nézegetni, hallgatni az szívverését. 

Korábban, kislányként úgy gondoltam, én majd a szülésig nem szeretném tudni a baba nemét, mert az milyen menő, de persze felnőttként úgy voltam vele, ha a tizenikszedik héten derül ki, pont olyan nagy meglepetés lesz. Izgatottan vártam tehát az első genetikai ultrahangot (természetesen kicsit félve is, a kisördögeim társaságában, akik meg azzal zaklattak, mi van, ha kiderül, valami baj van...), mert a sógornőm is ugyanakkor volt várandós, és ők megtudták hamar, hogy kisfiuk lesz. A miénk azonban egyelőre nem mutatta meg magát, így továbbra is maradtam a megérzéseimmel, meg azzal, hogy akkor a második genetikain majd biztos kiderül. Szerencsére minden más rendben volt, úgyhogy legközelebb folytatom a második trimeszterrel, ami sokkal izgalmasabbra sikeredett. 

Ti mit gondoltok, jobb megvárni a szülést, hogy megtudjátok, kisfiú-e vagy kislány, vagy minél hamarabb kiderül, annál jobb?! Meséljétek el a saját élményeteket ennek kapcsán vagy ha még nem vagytok anyukák, akkor azt, hogyan tervezitek majd. Legközelebb én is mesélek, mit éreztem, mikor kiderült a baba neme.

Szép napot nektek!

Kriszti