Várandósság, szülésélmény - I. rész

Kedves Naplóm,

és persze Te, kedves olvasó, aki ide tévedtél!☺

Ma, két altatás/alvás közben is azon gondolkodtam, milyen témáról írjak. Rengeteg minden kavarog a fejemben, de arra jutottam, talán kezdjük a legelején. 

Érdekesség, hogy valamiért mindig attól rettegtem, nekem majd nehezen jön össze a baba. Olvastam sok-sok történetet a témában, ráadásul volt a családban is példa mindenféle nőgyógyászati problémára, így talán kicsit joggal élt bennem némi félelem, főként, hogy amúgy is az a természet vagyok, aki sötétebb pillanataiban a legrosszabb forgatókönyveket vázolja fel magában. Valójában azonban egészen másként alakult, mert magával a teherbeeséssel nem volt probléma, a neheze később jött.

Tavalyelőtt decemberben már szinte ezer százalékig biztos voltam benne, megtörtént a csoda. Igen gyakran fordul elő velem, hogy ennyire pontosak a megérzéseim, persze szinte soha nem mesélem el előre senkinek őket, félve attól, csalódást okozok nekik, de talán főleg magamnak, ha mégis tévednék. De azon a karácsonyon nem tévedtem, mégsem mertem megcsinálni a tesztet tavaly januárig. Húztam az időt, persze akkor már a férjem, családom is gyanakodott, de én még mindig attól tartottam, megtudom, igazam van. És ha igazam van, mit fogok érezni?

Azt hiszem, január másodika volt, mikor meglett a pozitív eredmény. A férjem boldogan újságolta a hírt a közeli családtagoknak, a leendő nagyszülőknek, habár én jobban szerettem volna magunknak megtartani. Mert az rendben van, megfogant, de mi van ha...? A 12. hétig nem lehetünk biztosak semmiben - mondogattam, és minden éjjel, mikor álmatlanul forgolódtam az ágyban, átsuhant az agyamon a gondolat, mi lesz, ha hirtelen fájdalomra, görcsre ébredek? Ha történik valami, mi lesz velem? Nem tudnám kezelni a gyászt, a család sajnálatát, fájdalmát.

...és mellette ott volt a másik kisördög, aki nem hagyott nyugodni: 

Milyen anya leszek? Fel vagyok én erre készülve? Fogalmam sincs semmiről, azt sem tudom, hogy kell életben tartani egy csecsemőt. Persze elméletben tudtam én sok mindent, van egy édes kis keresztlányom, nade más volt őt meglátogatni, néha látni, hogy kell tisztába tenni, etetni, altatni, de onnan mindig haza lehetett menni a saját, nyugodt életembe, ahol bármikor leülhettem olvasni, ha ahhoz volt kedvem, alhattam, amikor akartam, végignézhettem egy filmet, eljétől a végéig.

Hozzá újabb és újabb sötét gondolatok. Mi lesz, ha beteg lesz? Lesz erőm majd ápolni vagy pánikba esek, ahogy néha szoktam, ha nehézségbe ütközöm? Egyáltalán, most akkor tényleg fel kell nőni?

Ilyen, és ehhez hasonló félelmek gyötörtek engem az első napokban, aztán véget ért a szabadság, visszacsöppentem a munkába, és kezdtem szépen lassan megbarátkozni azzal, hogy nem lesz semmi gond, menni fog ez nekem.

Meséljetek, nektek is voltak hasonló érzéseitek, mikor megtudtátok az örömhírt?

Legyen szép napotok!

Kriszti