Segítség, szuperérzékeny anya vagyok!

Kedves Naplóm, és Ti mind, akik itt vagytok velem,

ez most valószínűleg egy lelkizős írás, egy igazi feelin' blue poszt lesz. Egy kicsit magam alatt vagyok ma, a szuperérzékeny énem magára veszi azt is, amit nem kellene. Elemzi, megrágja, újra és újra, előrevetít, szorong, retteg. Mindig is így volt, amióta az eszemet tudom, és vannak elég éles emlékképeim, hogy vannak napok, amikor a félelem minden porcikámat átjárja. Olyan ez, mint egy nagy, sötét felleg, ami beborítja az elmém minden kis zugát, és nem tisztul ki egy darabig. Mint amikor egy-egy szürke, esős napon az ember ki-kitekint, hogy lássa, vajon mikor világosodik picit az ég, de csak a végtelen sötétség látszik, nem enyhül, hiába minden remény.

A cím egy korábbi írásomra reflektál, egy amolyan énkeresős régebbi blogomból, ahol az introvertáltsággal foglalkoztam kicsit bővebben. Itt el tudod olvasni, ha érdekel. Néhány hónapja olvastam a szuperérzékenységről, bavallom, az introvertáltság nem volt elég meggyőző, nem tudta kellőképpen megmagyarázni, mi ez a plusz feszültség bennem, mik ezek a kontrollálhatatlan kirohanások, amikor nem tudok mit kezdeni sem magammal, sem másokkal. 

Ezekben a napokban túltelítődöm érzelmekkel, és ez először végtelen haragot vált ki bennem. Haragszom a világra, a barátaimra, akik épp nem keresnek, a családomra, bárhogy próbálnak vígasztalni, de legfőképpen magamra vagyok dühös. És olyankor sírok tehetetlenségemben, és legszívesebben csapkodnék, ütnék, törnék mindent, ami a kezembeügyébe kerül. Aztán ez az indulat hirtelen elpárolog belőlem, és nem marad más helyette, csak a végtelen üresség, mélységes szomorúság és magány, magány... Következik a tépelődés, a hosszú, álmatlan éjszaka. 

...mert olyankor elönt a bűntudat. Vajon kit bántottam meg ezzel a szörnyű viselkedésemmel? Kit martam el magam mellől azáltal, hogy ismét képtelen voltam uralkodni magamon? Az érzés újra és újra megijeszt, felemészt. Szeretethiányom van, pedig nagyon sokan szeretnek, csak ezekben a pillanatokban, amiket ilyenkor megélek, én vagyok az, aki nem szereti magát. Nincs ez így jól, pontosan tudom. Muszáj változtatnom, csak a kérdés, hogy tudnám megtenni? Egyelőre nincs időm, lehetőségem szakemberhez menni, így másképp próbálkozom. Az írás sokat segít, az biztos.

Régóta ilyen vagyok, azt is tudom. Gyerekként sem mertem például a többiekkel ismerkedni. Kívülállónak éreztem magam, különcnek, másnak. Irigyeltem is mindig azokat az embereket, akik olyan könnyedén elcsevegnek bárhol, bárkivel. Én meg csak állok, és kattog az agyam. Mit mondjak? Mit kérdezzek? Mi van, ha elutasítanak? És ha elutasítanak, az azt jelenti, értéktelen vagyok? A szívem, az elmém tudja, érti, hogy ez nem így van, mégis saját magam ellenségeként, meggyőzöm magam az ellenkezőjéről. Aztán néha, ennek ellenére így is észrevett valaki. Látta a zavaromat, érezte, hogy arra van szükségem, ő szólítson meg. Ők a legcsodásabb családtagjaim, barátaim, utóbbiak közül a legtöbben már sok éve, én meg ezekben a legrosszabb időkben ahelyett, hogy hálás lennék értük, hagyom, hogy a rossz irányba tereljenek a gondolataim. 

Ha olvasnátok, és talán nem is tudtátok, milyen sötéten tudom látni a dolgokat, kérlek, utólag és előre is, bocsássatok meg nekem. Szeretlek benneteket, és köszönöm, hogy vagytok nekem.♥

Most már anya vagyok, és ez talán az utolsó utáni pillanat, hogy segítséget találjak, és változtassak. A kisfiamnak szüksége van egy erős, bátor anyára, aki nem omlik össze minden második nap a szuperérzékenysége súlya alatt, akármi is az. Szeretnék jó szülő lenni, és tudom azt is, mennyire jó lenne ehhez társakat találni, hát muszáj tennem valamit, hogy merjek lépni. Először írásban, a blogomban, az Instagramon, de igyekszem. Talán hihetem, hogy megtettem az első lépést, talán a másodikat is, hiszen legalább felismertem, miben kéne változtatni. 

Mostanra sokkal jobban érzem magam. Jöhet az alvás... 

Nektek is voltak lelki, mentális nehézségeitek az első időszakban szülőként? Örülnék, ha lenne, akivel beszélgethetek a témában, hátha egymáson is segíthetünk. 

Köszönöm, ha olvastál, legyen szép napod!

Kriszti