Volt egyszer egy esküvőnk...

 Kedves naplóm!

Igen, szóval, volt egyszer egy esküvőnk... amit remélhetőleg, nemsokára követ majd a második. De kezdjük a legelején.

Valójában én nem az a fajta vagyok, aki már kislányként megtervezte az álomszép, habos-babos romantikus esküvőjét, és nem ültem tűkön sem 18 éves korom óta, hogy mikor jön már el a herceg fehér lovon, aki majd beteljesíti a mesebeli esküvőről szőtt álmaimat. Sőt, bár nagyon szeretem a romantikus regényeket, és rajongok a hamisítatlan, Hallmarkos, szirupos tévéfilmekért is, a valóságban igen messze áll a természetemtől a romantika. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem örülök az efféle gesztusoknak, mert de, nagyon örülök, ha a párom meglep egy csokor rózsával, szeretem a gyertyafényes fürdőzéseket egy pohár pezsgő kíséretében, de nem hiszek abban, hogy egy kapcsolat ezek hiányában rögtön bukásra lenne ítélve. 

Az esküvők egyébként abszolút lenyűgöznek, legalábbis, ha filmekben látom vagy valaki másén vehetek részt. Szeretem, hogyan mosolyog mindenki, csodálom a szebbnél szebb ruhákat és dekorációkat, szeretek esküvői fotókat nézegetni, de ami engem illet, soha nem vágytam nagy felhajtásra. Sőt, kifejezetten szomorú leszek, amikor egy-egy ilyen esemény kapcsán inkább azt érzem, nem a házasság a fontos, hanem csak az az egy nap, és ha az nem sikerül véletlenül tökéletesre, akkor megáll a világ. Mert az igazság az, hogy kell az a nap, és jó, ha csodálatosan sikerül, de mégiscsak az az igazi kihívás, ami utána következik.  

Néhány éve már együtt voltunk a párommal, amikor megkérte a kezemet. Nem volt benne semmi teátrális, semmi pezsgőbe rejtett gyémánt, simán csak letérdelt elém a kedvenc városomban, a kedvenc időszakomban az évben, karácsony után, amikor még belengi a világot az a furcsa vihar előtti csend, az ünnepnek már vége, de még nem kezdődött el az újév hétköznapi szürkesége, rohanása. Számomra kedves és fontos emberek voltak körülöttem, akik osztoztak az örömünkben. 

Menyasszonynak lenni nem volt különös valami számomra, persze szerettem az érzést, de nem kezdtem eszeveszetten tervezgetni, nem szaladtam másfél évvel előbb megvenni a ruhámat vagy lefoglalni az álmohelyszínt se. Nem voltam követelőző, hisztis sem, igyekeztem úgy tervezni, hogy mindkettőnknek és a családunknak is szép emlék maradjon. Az arany középút, azt keresem mindig. Valójában csak azt tudtam, hogy ami köztünk van, az fontos és értékes, amit nem akarok sosem elveszíteni.

"Close the door, leave the cold outside
I don't need nothing when I'm by your side
We got something that'll never die
Our dreams, our pride

My heart beats like a drum (all night)
Flesh to flesh, one to one (and it's alright)
And I'll never let go cause
There's something I know deep inside

You were born to be my baby
And baby, I was made to be your man"

Többszáz fős esküvő volt az eredeti terv, májusra, minden meg is szervezve: dekoráció, meghívók, zene, fotós, ruha, tanúk... aztán jött a koronavírus. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanataim, hogy nem lett rajtam úrrá időnként az elkeseredettség, amiért így történt, de alapvetően igyekeztem pozitívan tekinteni a jövőre. Őszre halasztottunk mindent, de mivel külföldön lett volna, nyár közepén ismét kezdtünk gondolkodni, hogy ez sem lesz így jó. A polgári szertartásra szeptember második szombatjára kaptunk időpontot, amihez augusztus elején mentünk a papírokat intézni. 

Aztán ott, az anyakönyvvezetőnél bevillant egy ötlet, hogy mi lenne, ha áthoznánk az egyházi szertartást is arra a napra, kevesebb vendég, kisebb helyszín, de egy próbát megér. És így szerveztük meg az esküvőnket pontosan három hét alatt. De azért tökéletes volt a maga módján, és megvolt minden, amire mások talán éveket készülnek. Volt két ruhám a két szertartásra, voltam ruhapróbán, fotózásokon, készült nekem esküvői frizura (három is...), vágtunk fel tortát, koccintottunk pezsgővel, és még sorolhatnám. Nem volt sok vendégünk, de jó volt velük együtt ünnepelni ezt a különleges napot. 

Talán úgy tűnik, nem vagyok érzelgős típus, pedig az vagyok, mert bár a romantika nem elvárás az életemben, amúgy hiszek az örökkében, és simán elsírom magam mindenféle apróságon. Pl. azon, hogy most visszagondolok, mennyire szerettünk volna egyedi zenelistát az esküvőnkre, és mennyire jól sikerült. Egyszerre sírok meghatottságomban, és egyszerre a nevetéstől. 

"How long will I love you
As long as stars are above you
And longer if I can
How long will I need you
As long as the seasons need to
Follow their plan

How long will I be with you
As long as the sea is bound to
Wash up on the sand"

Gyorsan eltelt az a nap, de megmaradtak a legjobb pillanatok belőle, és ez a legfontosabb. Közben pedig elindultunk egy új úton, amit jó lesz együtt járni...

"Can you use these tears to put out the fires in my soul?
'Cause I need you here, woah

'Cause I've been shaking
I've been bending backwards till I'm broke
Watching all these dreams go up in smoke

Let beauty come out of ashes
Let beauty come out of ashes"

...és még van nekünk egy októberi lagzi, amit ha lehet, megtartunk. Mert az a sok-sok családtag és barát, aki most nem tudott velünk lenni, talán ez alkalommal osztozhat az örömünkben. Úgyhogy koronavírus ida vagy oda, ki mondhatja el még magáról, hogy egy évben két nagy napja is lehet?!

De most itt vagyok, és boldog vagyok. Örülök az életemnek, az újdonsült férjemnek, és annak, hogy a körülmények ellenére is bőven van miért hálát adnom. 

Szép napot nektek, vigyázzatok magatokra!

*A dalválasztások a bejegyzésben nem a véletlen művei. Pont ezek, pont ilyen sorrendben voltak az esküvőnkön, és úgy gondolom megfelelően egyediek voltak, és tökéletesen jellemzőek ránk. ♥ (Az utolsó szövege persze nem épp romantikus, de egy kapcsolatban is lehet együtt lenni, és közben önmagunknak is maradni, nemde?! Amúgy meg nagyon szeretjük a Bud Spencer-Terence Hill párost, azért is választottunk egy dalt az egyik filmjükből. :))