Szia, Kockáspapír vagyok
Kedves naplóm!
Tudom, megint jó ideje nem írtam, de őszintén szólva, most részben az is volt ennek az oka, hogy nem tudtam, mi is legyen ezzel a kockáspapír bloggal. Ami azt illeti, szerettem az Indexet, sok-sok éve az életem része, és nem tudtam, a történtek fényében szeretnék-e a blog.hu-nál maradni, cserébe azt sem tudtam, melyik másik platform lenne komfortos számomra. Végül úgy döntöttem, visszatérek a Blogger felületére, éveken át remekül bevált.
Az elmúlt héten szépen átköltöztettem a bejegyzéseket ide, még van ugyan némi szerkesztgetni-való rajtuk, de nagyjából készen vagyok. Azelőtt pedig jónéhány napon át dolgoztam a dizájnon, nem szerettem volna semmi bonyolultat, de mégsem akartam ugyanolyat se, mint a blog.hu-n volt. Mindenesetre most nagyon elégedett vagyok, szerintem sikerült olyan kinézetet varázsolnom, ami igazán illik a kockáspapír szellemiségéhez, és persze hozzám. Mert a kockáspapír valójában én vagyok.
Keresem az utat, keresem magam, a belsőmet és a külsőmet egyaránt. Néha egyszerűen a múltbéli önmagam szeretnék lenni, a kockáspapír, amit senki nem szeretne lecserélni még egy bölcsebb, jobb, okosabb valamire, máskor pedig égek a vágytól, hogy megtaláljam, ki vagyok most. Nem beszélve arról, ki szeretnék lenni a jövőben.
A bizonytalanság pedig, amit mostanában megélünk, eléggé próbára teszi a valódi énünket, igaz? Ilyenkor az embernek lehullnak az álarcai, és néha akaratlanul is megmutatja a legmélyebb önmagát, a félelmeit, azokat a tulajdonságait, amelyeket máskor szépen elrejt mindenki elől - vagy talán leginkább maga elől.
Ami engem illet, őszintén és meggyőződéssel hiszem, hogy a karanténnak, koronavírusnak, ennek az egész helyzetnek, utólag visszanézve lesz valami tanulsága, értelme. Mint ahogy máskor is az életben, sokszor csak utólag értjük meg az összefüggéseket, talán ha a teljes képet nézzük majd, egyszercsak összeállnak az apró részletek, és egésszé válnak. De minden hitem és igyekezetem ellenére vannak nagyon nehéz napok, amikor legszívesebben egész nap ordítanék, törnék és zúznék, és még akkor sem tudnám kiadni magamból a felgyülemlett dühöt és feszültséget.
Aztán elcsendesedem inkább, és imádkozom. Vagy zenét hallgatok, olvasok, bármit, csak nem gondolkodom. Azt hiszem, van időszak, amikor a túl sok gondolkodás inkább árt, mint használ, és most nem rossz értelemben gondolom, inkább úgy, hogy jó néha elfelejteni a világ dolgait, nem rágódni túl sokat a negatív történéseken, inkább csak hálát adni azért, amink van, és örülni, aminek lehet. Szabad, sőt kell néha sírni, érezhetjük magunkat összetörve, elesetten, de tudni kell felállni, megrázni magunkat, és észrevenni, hogy egy életünk van, abból kell kihozni, amit lehet.
Nehéz néha elfogadni, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy elképzeljük vagy megálmodjuk, de mindez nem jelenti azt, hogy több nehézséget kapnánk, mint amit elbírunk. Igen, mindig vannak olyanok, akiknek látszólag könnyebb sors jutott, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akiknek viszont sokkal nehezebb, mint a miénk.
Ma meghalt az a huszonegy hónapos kislány, aki előző nap kiesett egy harmadik emeleti erkélyről. Egy hatéves kislány kitépte magát az édesanyja és nagymamája kezéből, és kiszaladt a kamion elé. És még sok ehhez hasonló tragédia történik napról mint nap, amelyek ellen nem tehetünk semmit, talán csak azt, hogy kicsit félretesszük a magunk baját, és elrebegünk egy imát a lelkekért, akik már nincsenek köztük, és a családjaikért, akik most a poklok poklát élik meg.
Szomorú vagyok, amikor ezek a tragikus események kapcsán rosszindulatú hozzászólásokat olvasok, olyan emberektől, akik az internet személytelensége mögé bújva rögtön ítéletet mondanak, mint akik pontosan tudják, a másik ember mit csinált rosszul, mit érez, és persze mit kellett volna másképp tennie. Mindannyian hibázunk, sokszor és sokat. Vétünk mások és önmagunk ellen, megbántjuk egymást, és sokszor vagyunk figyelmetlenek. De emberek vagyunk mindannyian, nem jobbak és nem rosszabbak, mint más, és tudunk változni, ha akarunk.
Ebben a kétségbeejtő és kilátástalannak tűnő időszakban még nagyobb szükségünk van az egymás iránti türelemre, elfogadásra, és persze szeretetre. Legyünk inkább mindig azok, akik meg tudnak bocsátani, nem ítélni, inkább megpróbálni megérteni... mert mindannyiunknak megértésre és elfogadásra van szüksége ahhoz, hogy önmaga maradhasson minden nehézség ellenére.
Megnyugtató volt most kiírni ezt magamból. Ti hogy élitek meg ezt az időszakot?
[A szövegek a következő dalokból származnak: Bon Jovi - Everybody's Broken; Jon Bon Jovi - Bang a drum]
Megjegyzések
Megjegyzés küldése